Kató Béla 1988. május elsején tulajdonképpen véletlenül került Illyefalvára, korábban a szintén Kovászna megyei Cófalván szolgált nyolc és fél évet. “Családi helyzetem miatt kellett váltani – kezdi mesélni a saját, és egyben a falu történetét. – Feleségem Sepsiszentgyörgyön tanított, a gyerekeknek is ingázniuk kellett, ha óvodába, iskolába indultak. Így vetődött fel annak a gondolata, hogy Sepsiszentgyörgyhöz közelebb kellene gyülekezetet találni.”

Illyefalvára több lelkész is benyújtotta jelentkezését, akkoriban pedig a gyülekezet rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított a lelkészválasztásnak. “Ez érthető is volt, hiszen a kommunista időkben ez volt az egyetlen igazi, szabad választás” – magyarázza Kató Béla. A gyülekezet akkor két pártra szakadt, sokan azzal érveltek, hogy nem helybéli, és

Kató Bélát csupán csekély többséggel választották meg illyefalvi lelkésznek.

Ilyen előzmények után alig okozott számára meglepetést, hogy egy ünnepség alkalmával a falu egy része megsértődött, amikor azokat is felkérte kalácsot sütni, akik nem őt támogatták. “Elmagyaráztam az embereknek, hogy én minden illyefalvinak a lelkésze vagyok, számomra mindenki egyforma, és össze kell fogni” – emlékszik vissza az akkori eseményekre a tiszteletes. A közösségi összefogást viszont különös módon nem neki, hanem éppen a kommunista hatóságoknak sikerült megvalósítaniuk.

Kató Béla kezdeményezésére egy üres csűrt téli istentiszteleti hellyé alakítottak át, mindenfajta hatósági engedély mellőzésével – a diktatúrában ugyanis esély sem volt arra, hogy erre a jóváhagyást megadják. 1988 decemberében aztán megjelentek a kommunista párt emberei, akik az engedély hiányára hivatkozva meghurcolták a kezdeményező lelkészt. “Behívtak a szekuritátéra, elvették a fizetésemet, minden eszközzel megpróbáltak ellehetetleníteni” – mondja Kató Béla, aki mosolyogva teszi hozzá: az Úristen tudja, miért mér csapást valakire. A falu ugyanis a diktatúra nyomását látva egységesen fellépett a pap mellett,

házról házra járva gyűjtötték össze a tiszteletes fizetését,

és ezzel végleg megszűnt az ellenségeskedés a korábbi két tábor között.

Az 1989-es rendszerváltáskor az eufória anarchista indulatokkal keveredett. Kató Béla, aki a rendszerváltás után négy hónapig volt Illyefalva polgármestere, gátat próbált vetni az anarchista indulatoknak. “Ezzel csak a tolvajoknak kedveztünk volna” – érvelt a falubelieknek. Így például a közös gabonát úgy osztották el, hogy fél éven át mindenki csak a kenyérsütés árát kellett megfizesse. Aztán 1990 márciusában – jóval a vonatkozó jogszabályok megjelenése előtt – elkezdte szervezni a demokratikus választásokat, és március végén,

a Református Egyház Törvénykönyve alapján polgármestert és 12 tagú tanácsosi testületet választottak.

Ugyanekkor indult meg Nyugatról a segélyáradat is, az adományok elosztására pedig az egyházat kérték fel. “Rengeteg gondot okozott az igazságos szétosztás, mindig voltak elégedetlenek, irigységet, viszályt szült az emberek között” – fűzi tovább a történet fonalát a tiszteletes. Amikor Kató Béla felismerte, hogy a segélyáradat több kárt okoz, mint amennyi haszon származik belőle, leállította a küldemények sorát. “Elmagyaráztam az adományozóknak, hogy ez csak koldussá teszi az embereket, ez itt nem a harmadik világ, ez a nép mindig képes volt magának megteremteni a mindennapit, és ebben kell a segítségükre lenni” – idézi a klasszikus, hal-helyett-halászbot analógiát Kató Béla. Ugyanakkor maga is látta és érezte, hogy az illyefalviak nem tudatosították magukban kellőképpen, mekkora változást jelenthet az életükben a diktatúra bukása. “A forradalom egy film volt, amit a tévében láttak az emberek – szemlélteti az akkori közfelfogást. – Innen eljutni a cselekvésig hosszú út vezetett.”

Ekkor ötlött fel benne, hogy szimbólumokra van szükség, és a lerombolt, lehangoló vártemplom felújításán kezdett gondolkodni. “Ez a prédikációt is hitelessé teszi, hiszen

megmutatja, hogy igenis lehet

eredményt elérni” – gondolta. Akkoriban viszont nehéz volt elképzelni, hogy várépítésre bárki is pénzt adjon, az ilyesmi egyáltalán nem számított prioritásnak, ezért csatolta hozzá a nyári tábor gondolatát. 1990 nyarán Svájcban sikerült is elfogadtatni az immár eladhatóvá varázsolt projektet, és a svájci konfirmandusok elkezdtek erre a célra gyűjteni. A szükséges összeg nemsokára össze is gyűlt. “A hasamra kötve hoztam haza 120 ezer svájci frankot, amit a konfirmandusok gyűjtöttek össze – emlékszik vissza a KIDA alapjait biztosító első összeg megszerzésére Kató Béla. – Soha senki nem kérte volna számon, ha nem arra költöm, amire kértem, de nem éreztem semmiféle kísértést. Vannak esélyek az életben, amelyeket csak egyszer lehet elrontani.” Kató Béla máig vallja, hogy

anyagi és erkölcsi ügyekben feddhetetlennek kell maradni,

különben az ember zsarolhatóvá válik. “Ezen múlik minden – állítja meggyőződéssel. – Ha tiszta maradsz, meg tudsz feddni, el tudsz utasítani másokat, különben legyengítenek és elveszel. Nekem eddig minden sikerült, amihez hozzáfogtam.” Az illyefalvi lelkész az ellenőrzés kérdését is felveti. Ha az ember csak a rendőrtől és a világi hatalomtól fél, azok elől el lehet rejtőzni. “Én viszont nem azért nem lopok, mert megtudja a másik ember, nekem el kell számolnom fölfelé – utal a Mindenhatóra Kató Béla. – Kísértés ugyanis mindenkiben van, de a biztos hit megőriz a helyes úton. És ha a nagyajtót be is csukják, a Jóisten mindig ad egy egérlyukat. Mindig hittem abban, hogy

a rossz nem végzet, csupán állapot.

Ezért nem is emlékszem igazán a csalódásokra, kudarcokra.”

A lelkész éppen ezért töretlenül hisz a Székelyföld jövőjében. Meggyőződése, hogy a Székelyföldet nem lehet és nem is szabad kiüríteni, mert emberhez méltó életet csak közösségben lehet élni. Ha nem maradnak itt olyan emberek, akiknek víziójuk, erejük és hitük van, elvész a régió, mondja. Az igazi kihívás ugyanis a pusztában teremteni megfelelő körülményeket, ez adhat értelmet az életnek. “Én ma is illyefalvi, ha úgy tetszik, falusi pap vagyok – mondja Kató Béla. – Mert ezzel is jelezni szeretném, nem az a fontos, ki mekkora széken ül. Egyformán el tudok beszélgetni a svájci külügyminiszterrel és János bácsival, látom a különbséget a székely és a svájci falu között, de hiszem, hogy

az emberek között nincs különbség.”